Tegnap este produkálta ezt a dolgot, miután megkértem, hogy menjen el fogat mosni, míg Bogi játszik a számítógépen, mert ahogy befejezte a játékot, olvasom a mesét, és nem szeretném, ha lemaradna az elejéről. Azt mondta, nem érdekli, vagy valami hasonló, szóval passzolta a feladatot. Bogi már fogat mosott, míg Maja játszott, így játék után mehettünk lefeküdni. Maja kikapcsolta a gépet, ment fogat mosni, én meg kezdtem a mesét. Maja meg a kiborulást. Hideget-meleget a fejemhez vágott, hogy én micsoda anya vagyok, azonnal kezdjem el előlről a mesét, hogy tehetem ezt a kislányommal, velem is így bántak a szüleim?, hogy én őt nem szeretem, utálom őt, őrjöngött, üvöltözött, kikapta a kezemből a könyvet, szóval szabályos dührohamot kapott (mindezt negyed 10-kor, hullafáradtan), annyira sírt, hogy alig kapott levegőt. Én nagyon higgadtan viseltem, megszeretgettem, amikor éppen engedte, de belül majd megszakadt a szívem, annyira szerettem volna újrakezdeni a mesét, meg annyira fájt, amiket a fejemhez vágott. Úgy éreztem, igenis a szabadság, amit adok nekik, azzal is együtt jár, hogy a döntéseinkért felelősséget kell vállalni. Nem csak arról szól, hogy én akkor fekszem le, amikor jólesik, hanem azzal is, hogy akkor viszont esetleg lemaradok a meséről vagy a betakargatásról. Nem bosszúból, hanem azért, mert ezzel az én szabadsághoz való jogom sérül, hiszen én egy bizonyos idő után már mással szeretnék foglalkozni, nem pedig a gyerekfektetéssel.
Magyarázom a bizonyítványom, de tegnap előadtam a szenya-anyát. Persze pusztán pedagógiai célzattal, a gyerek önállósodását elősegítendő. Nem jó szenya-anyának lenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése